Kádár Lajos élete

KÁDÁR LAJOS (1896-1982)

Kádár Lajos (szül. 1896. május 19.) szülőfaluja, az 1890-es években valamivel több, mint 3000 lakosú Alpár a Holt-Tisza partján. Gyermekkora, az ott megtapasztalt életérzések mélyen beleivódtak, egész életén át elkísérték. Ő maga így jellemezte azt a világot: "A halászokat még csak elismerték egyenrangúnak, de a paraszt csak paraszt maradt a pásztor szemében, ha zsellér volt, ha százholdas. Az úrfélét még jobban lenézték, egyenesen együgyűnek tartották. Úrnak számítottak mindenkit, ha nem gatyában járt, mindegy volt nekik, ha gróf vagy tollszedő."

A szülei csárdát béreltek, de édesanyja négy éven át betegeskedett, és az édesapa egyedül vitte az ügyeket. "Mire édesanyánk annyira jobban lett, hogy beállhatott a csárdába, nem maradt semmink se égen, se földön."

Kádár Lajos 16 éves korában hagyta el szülőföldjét. Édesapja halálát követően Budapestre indult, ahogyan az a népmesében meg van írva, szerencsét próbálni. Dolgozott boltiszolgaként, villamoskalauzként, leveleket és csomagokat hordott, mint biciklis küldönc, végül a Vadász-Kürt Szállodában pincértanulónak állt, és kitanulta a felszolgálómesterség alapjait.

1915 tavaszán kellett bevonulnia, hét hónapot Doberdónál szolgált, majd egységét átvezényelték az orosz frontra, ahol 1916 nyarán fogságba esett. Az idő legnagyobb részét a Don-medencében töltötte, s végül 1918 áprilisában sikerült hazaszöknie.

Néhány évre visszatért szülőföldje közelébe: Szentesen újból pincérként kereste kenyerét, majd 1924-ben véglegesen a fővárosba költözött.

Kádár Lajos a legjobb időpontban készítette el első világháborús hadifogságának memoárját. A kézirattal szerencsés módon Zilahy Lajost kereste meg, így az író egyben eszköze is lett a megújítani kívánt konzervatív reformpolitikának, amelyben jelentékeny szerepet szántak az úgynevezett népieknek. 1936-ban látott napvilágot A doni halálbánya című visszaemlékezése.

A Nagy Háború társadalomtörténete és a népi emlékezet egyik kincsestára a könyv. Móricz Zsigmond és Mónus Illés is méltatta.

Kádár Lajos írói pályája töretlenül haladt előre, csupán a szokásos könyvkiadói villongások kísérték pályáját. Regényei, novellái a harmincas-negyvenes évek fordulóján egymást követték, elbeszélései napilapokban, folyóiratokban, többek között a Kelet Népében jelentek meg. Könyveiben a szülőföld, Alpár és az azt övező puszták életéről szólt a népmesékre emlékeztető módon, s ugyanakkor szociográfiai ismeretek birtokában.

Részletek Medvigy Endre Utószavából:

Az országcsonkító trianoni békediktátummal porig alázott, javaiból kiforgatott ezeréves életterétől megfosztott népünk életakarásának ékes bizonyítéka, hogy minden korábbinál nagyobb mértékben, magasabb számban küldte el fiait a magyar irodalomba. A népből jött írókra, a népi mozgalomra gondolok. Az utat három nagyformátumú alkotó, három robosztus tehetség törte előttük: Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Ady Endre. A mozgalom előfutára és első, istenáldotta nagy költője Erdélyi József. (...)

Nem sokkal később a társadalom mélyéről, a szegényparasztságból és pásztortársadalomból újabb alkotók érkeztek. Egyenest a népből, iskolázatlanul, néhány elemit végezve. Ezek az irodalmi szegénylegények elsősorban saját magukat tekintették népi írónak, nem pedig Londont, Párizst megjárt, egyetemet végzett, európai műveltségű írótársaikat, a "népieseket".

A társadalom poklait megjárt feltörekvő szegényparaszti tehetség, ha tetszik őstehetség volt a biharugrai Szabó Pál, a Nagyszalontáról elszármazott, Vésztőn élő Sinka István, a bissei Sértő Kálmán, a balmazújvárosi Veres Péter, a tiszaalpári Kádár Lajos és a Sárrétudvariban nyomorgó Nagy Imre. Az elszakított területekről csak a legkiválóbbakat említem, a kolozsvári Asztalos Istvánt és a magyarózdi Horváth Istvánt.

A népi irodalom fent említett mindkét ága több fényt, nagyobb megbecsülést és értő figyelmet érdemelne. Még inkább az olyan író, aki okkal, ok nélkül ma is elfelejtett, ma is eltagadott, sőt megkockáztatom: kiátkozott. A becsületes neve: Kádár Lajos. (...)