A doni halálbánya
Kádár Lajos

A kötet tervezett bemutatója a kialakult járványügyi helyzet miatt elmaradt, de természetesen, ahogy lehetőség lesz rá, megtartjuk a könyvbemutatót.

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha időben értesülni szeretne az időpontról és a helyszínről! Feliratkozás

Kádár Lajos A doni halálbánya című I. világháborús naplója 1936-ban jelent meg az Athenaeum Kiadónál Móricz Zsigmond erkölcsi támogatásával és Zilahy Lajos elismerő előszavával. Az elsőkönyves szerző műve hiányt pótolt, mert az I. világháborús visszatekintések, naplók szerzői kivétel nélkül a polgárságból, a középosztályból kerültek ki. Kádár Lajos harctéri naplójának megjelenéséig nem volt könyv, amely a világégést alulnézetből, a szegényparaszt bakák szemszögéből ábrázolta volna. 

"A római példák között nem lelni szebb eseteket, amik itt folyton előbukkannak. Három baka, akiket félholtra vernek a magyarságukért s minden következő, ahelyett hogy megijedne, egyre vadabbul és hősiesebben vallja magát magyarnak. Egyetlen vallásuk a magyarságuk." - írja a kötetről elismerő sorait Móricz Zsigmond.


Móricz Zsigmond (...) a Pesti Napló 1936. december 6-án közreadott számában - Horthy Miklós kormányzó úr neve napján - recenziót jelentetett meg A magyar hadifogoly címen, Kádár Lajos juhászbojtár naplójáról. Megismétli és megerősíti Zilahy Lajos lényegretörő megállapítását: "... a tömérdek szellemi foglalkozású ember vallomása után megjelenik itt a tősgyökeres paraszti baka. Nyolcszázezer földmíves magyar szenvedett a hadifogságban, ez az egy fiú egymaga hozza a típust."

Átérzi a hadifoglyok megpróbáltatásainak fájdalmát, mondhatatlan kínjait: "Nyolcszázezer gyermeki lélek vergődött és menetelt a szenvedések és a kancsuka által. Milyen mélységes fájdalom süvít ki öntudatlanul ebből a kis könyvből - valóban a magyar sors." (...)

Végül Móricz Zsigmond igaz szavaival zárom A dóni halálbánya ismertetését. " A könyv elragadó varázzsal beszél, meg lehet részegedni tőle, be lehet rúgni a mámortól, amely itt lobog: de az egész mégis csak annyi, hogy ellenállhatatlan vonzerő röpíti haza [Kádár Lajost] az egyetlen szülőföld felé. Haza, haza, míg csak be nem következik a megváltó óra. (...)

Móricz Zsigmond meggyőződése, hite szerint: "Nem érdemes mást megírni, csak ami igaz. Így ez a könyv nagyon érdemes és ugyan nagyon tanulságos könyv, a magyar lélekről a magyar életről."

Részletek Medvigy Endre Utószavából


Olvasson bele!

Minden délután bolsevista szónokok lepték el a barakkokat. Párosával jöttek és ha az egyik elakadt, a másik kisegítette. Így ment ez vagy tíz napig. Egyszer vöröskatonák jöttek be minden barakkba és mindenkit az egyes barakkba rendeltek, mert az volt a legnagyobb. Azt is hozzátették, hogy a hazajövésünkről lesz szó. Persze valamennyien odamentünk. Mikor már annyian voltunk bent, hogy még egy gombostűt sem lehetett volna ledobni, bejött öt katona és két civil. Az egyik civil Kun Béla volt. Kun Béla felmászott az emeletes priccsre, lábát lelógatva beszédet intézett hozzánk.

Ilyenformán kezdette:

- Kedves magyar testvérek, eljöttem ide közibétek, hogy felébresszelek benneteket. Tudjátok, kik a háború okozói?

Itt egyik-másik felkiáltott közülünk, hogyne tudnánk, hát a szerbek.

- Dehogyis a szerbek, a nagytőke, azután a királyok, de az oroszok cárja már megkapta méltó büntetését.

Azután felsorolta, hogy csak a szegény embereket vitték ki a frontra, hogy hadd pusztuljanak, a gazdagok meg addig összeharácsolják a sok pénzt. Még vagy két óra hosszáig beszélt, de olyan ügyesen, hogy nagyon megéljenezték. Azt még külön kiemelte, hogy ő nem a kisföldű embereket érti bűnösöknek, mert azok szintén dolgos emberek, hanem a gyárosokat és a földbirtokosokat. Azután a kezében levő újságot széjjelhajtotta a térdén és a címlapjával kifelé fordította, úgy tartotta, hogy mindenki láthatta. A Pesti Hírlapnak egy példánya volt ez, nagyon örültünk, hogy most legalább hiteles híreket fogunk hallani Magyarországról.

Mingyárt hozzá is fogott a felolvasáshoz, de olyan rossz állapotokat tárt elénk, hogy majdnem valamennyien sírtunk. Megjegyzem, ez a Pesti Hírlap hamis volt, ők nyomtatták ki a magyar fiúk félrevezetésére. Azután ledobta közénk, hogy ez mindnyájunké. Volt abban mindenféle, ami csak rossz lehet. Például volt benne egy miniszteri rendelet, amely ilyenformán hangzott: Az Oroszországból hazatért foglyoknak 8 napi szabadság jár. Katonai zendülésekről is írt az újság, meg arról, hogy az olaszok nagyon sok foglyot ejtettek. Csupa olyan dolgokkal volt tele, ami elkeserített minket, sőt a vezércikk arról számolt be, hogy az orosz fogságból hazatért katonák nem megbízhatók és követeli a lap, hogy a hadvezetőség nagyobb eréllyel kezelje a hazatért foglyokat. Ezek után nem csoda, ha nagyon sok embert beugrasztottak. Majdnem naponta magyar vöröskatonák jártak be hozzánk, eldicsekedtek, hogy milyen jó dolguk van és milyen sok zsoldot kapnak.

Kun Béla azzal fejezte be, hogy ne gondolkozzunk, hanem álljunk be a vörös hadseregbe, akkor majd fegyveresen megyünk el Magyarországra és felelősségre vonjuk azokat, akik végett nekünk a háborúba kellett menni. Nagy lárma lett, mert majdnem mindannyian tiltakoztunk az ellen, hogy a saját országunk, testvéreink és apáink ellen menjünk. Olyan zúgás lett, hogy eltartott vagy 10 percig, közben valaki lelőtte a villanylámpát, amitől olyan kavarodás lett, hogy vagy negyven embert bevittek a kórházba, mert a sötétben az a sok ember nem tudta, mi történt és fél és egész komiszkenyereket dobáltak Kun Béla felé.

A sötétben mindenki a kijárat felé tódult, némelyeket legázoltak és így történt meg a nagy szerencsétlenség. Azt nem tudom, hogy Kun Béla hogyan jutott ki onnan, viszont azt megtudtam, hogy a lövést egy marosvásárhelyi néptanító adta le. A nevét is feljegyeztem: Nuricsán Imre, de Kun Béláék nem tudták meg, pedig másnap nagyon keresték a tettest.

Mindenki csak arról beszélt, hogy a magyar népbiztosok ellopták az egész hadsereg kasszáját. Nagyon titkolták, de egész Odessza tudta. Valahogy úgy volt, hogy az egyik városrészből át akarták szállítani a pénzt, de közben megszöktek autóstul együtt. A sofőrt másnap holtan találták meg Odessza mellett az országúton.

(Részlet kötet Harmadik részének V. fejezetéből)